Pigniczky Réka dokumentumfilmjével emlékezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcra a berlini Collegium Hungaricum október 23-án. A vetítést követően a közönség feltehette kérdéseit, amelyre a rendező, továbbá Pierre-Olivier François, a film dramaturgja válaszolt.
Rékával egy budapesti filmklubban találkoztam először, ahol az általa készített Inkubátor c. filmet vetítették, amely egy amerikai magyar cserkészközösség bemutatásán keresztül boncolgatja az identitás kérdését. Külön öröm volt tehát, hogy Réka ez alkalommal is eljött, és ismét lehetőség nyílt szót váltani vele, ezúttal a Hazatérés c. filmjéről.
A berlini vetítés érdekessége, hogy a magyar intézet jóvoltából német felirattal látták el az amúgy kétnyelvű filmet, így a német közönség is nyelvi problémák nélkül megismerhette a rendezőnek édesapja '56-os múltját feltáró alkotását. Ahogy az a filmben is elhangzott, a Magyarországról elszármazott emigráns édesapa története egyúttal Pigniczky László két lányának, Eszternek és Rékának a története is, ezért is helyezi a film előtérbe magát a nyomozást, amelyet egy személyes, a megélt érzelmeket is őszintén feltáró narráció kísér.
Ahogy Réka elmondta, a film befogadása '56-terápiaként is működik. A szovjetek bevonulása, a forradalom leverése ugyanis a kollektív, nemzeti traumának a része, amely nem csak a tragikus történelmi eseményeket átélt generációt érinti, hanem kihatással van a későbbi leszármazottak életére is.
"A traumák filmre vitelének másik oka a filmezés terápiás funkciója. Az eladdig elfojtott, senki előtt nem vállalt trauma kibeszélése vagy kijátszása a traumatizált egyén és közösség pszichéjét segíti többé-kevésbé meggyógyítani." (Stőhr Lóránt: Feltépett sebek)
Ahogy a traumaszövegeknek is célja az érzékenyítés, úgy a Hazatérés c. dokumentumfilm is traumafeldolgozó szerepet tölt be, miközben humorral fűszerezi azt, ezáltal oldva − maguk a szereplők számára is − a múlt feltárásának nehézségeit.
A hallgatás jelensége azonban ugyanúgy része a traumának (erről Menyhért Anna is ír Elmondani az elmondhatatlant című könyvében), mert a traumát elszenvedett ember nem biztos, hogy el tudja mondani a történetét. A filmben erre két emblematikus alak a példa, akik "paranoiásan" elzárkóznak, és nem akarnak beszélni a testvérpárral, sem nyilatkozni az '56-os történésekről. Ezt nem könnyű megérteni és elfogadni − láthatjuk a filmben is, melynek kapcsán Réka elmondta, hogy számára szept.11. volt az az esemény, amely segítette megérteni a filmben szereplő Jolán néni és Pongrácz bácsi viselkedését. Az ő életében ugyanis a terrortámadás volt az a megrázó élmény, amely miatt New York-ban járva még ma is érzi az akkor átélt pánikot, azt a pszichés terhet, amelyhez hasonlót édesapja is átélhetett és hordozhatott az emigrációban. (A beszélgetés végére azért kiderült, hogy egy ügyes trükkel − és a szomszéd néni segítségével − mégis sikerült találkozniuk Joli nénivel, aki megerősítette őket az addigra már megszerzett információk hitelességében.) A hitelességre vonatkozó további kérdésre Réka azt a választ adta, hogy csak az került be a filmbe, ami felől több szempontból is megerősítést kaptak. Az alkotás hitelessége tehát három lábon nyugszik: a levéltári kutatásokon, a szemtanúk visszaemlékezésein, valamint a történészek megítélésén, hogy mennyiben tartják elképzelhetőnek, hogy a múlt egy-egy rekonstruált részlete valóban meg is történt. A filmet felkonferáló Kovács Dániel programigazgató zárta végül a beszélgetést, ám előtte még megtudtuk, hogy ha a felénél abbahagyják a kutatást, nem vitték volna filmre édesapjuk történetét; Eszti ugyanis nem járult volna hozzá a családi "hazugság" leleplezéséhez. Szerencsére azonban nem így történt. Épp ellenkezőleg... Pigniczky Réka alkotása és további dokumentumfilmek az 56Films oldalán. Interjú a rendezővel a Megmaradni c. filmről (amely az '56-os magyarok trilógiájának harmadik részét képezi) a Bocskai Rádió-ban.
0 Comments
A Berlini Magyar Nagykövetségen rendezték azt a kiállítást, ahová október 13-án ellátogattam. Mivel a kortárs festészetben nem vagyok jártas, ezért a megnyitót követően magától a művésztől kértem támpontokat a művei befogadásához. Az épületbe pontban hatkor engedtek be minket, így Adorján Attilával együtt léptünk a kivilágított galériaterembe, ahol a művész nagyméretű olajfestményei fogadtak. Első ránézésre talán mindenkinek az tűnt fel, mennyire fotószerűek a képek, ami a hagyományos technika újszerű alkalmazását jelenti, ezáltal már önmagában is felkeltve a figyelmet. Dr. Karsai Katalin beszédét követően Martin Suppan galériatulajdonos méltatta Adorján Attila művészetét, kiemelve, hogy a festő e technikával évi 22-24 képet tud megalkotni, tehát művei értéke sajátos hiperrealista látásmódján kívül a részletek hosszadalmas, alapos kidolgozásában is rejlik. A kiállított képeken néhány kivétellel kizárólag nők szerepelnek. Ez a téma tehát elsődleges a művész számára, ahogy a divat is központi szerephez jut festményein. A kifutón ábrázolt nők öltözetükkel egy adott történelmi időt, életstílust, társadalmi réteget képviselnek, a festmény ebben az esetben tehát egy korszak lenyomata kíván lenni, és azt magas művészi színvonalon megőrizni, bemutatni. Van azonban néhány elvontabb, absztraktabb kép is, ami hosszabb elidőzésre készteti az embert. Ilyen például a Floating című, meztelen nőalakot ábrázoló festmény, ahol a börtönként magasodó fák előterében a lebegő női test képe már-már spirituális dimenziókat nyit. Ehhez kapcsolódik az alábbi, Reflection III címet viselő darab is, amely nem előzmény nélküli; a tükörkép-motívum ugyanis visszatérő elem a festő műveiben. A lenti kép érdekessége, hogy duplán tükrözteti a két angyali nőalakot, amely által olyan látásmódra hív, amely túlmutat a valóság egysíkú érzékelésén. Adorján Attila olaj, vászon és ecset egymásrahatásában hozza létre azt a kiállítási tárgyat, ami látszólag a valóságot modellezi, ám annak valójában saját, belső élete van. Ez a működés leginkább az alkotás során nyilvánul meg, amikor mintegy magát festi a kép, az alkotó épp csak azt érzékeli, amikor az utolsó ecsetvonást megtette és elkészült a festmény. A művész a testet, formát, alakot "belső látásával" gyúrja össze, majd azt a vásznon megjeleníti. Elmondása szerint nincs egy konkrét arc, amit megfest, minden nőalakot belülről, saját fantáziája szerint alkot, aszerint, ami épp érdekli. Az ágy mellett guggoló nőt nézve például megkapó az ábrázolás érzékenysége, ami abba az intim világba ad bepillantást, amikor − ahogy ő fogalmazott − egy nő magában van. A művész ihletét régi képekből, magazinokból meríti, de a jövőben már modellekkel tervez dolgozni. Ezt a korszakát, amelyet valóban a nő és a divat témájával lehet fémjelezni, lezártnak tekinti. Most már a természet részletgazdagsága foglalkoztatja, valamint a testnek elemibb, nyersebb ábrázolása, amelynek egy-egy részlete − elképzelése szerint − a teljes vásznat is kitölti majd.
|
Archives
June 2020
Categories |