Pigniczky Réka dokumentumfilmjével emlékezett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharcra a berlini Collegium Hungaricum október 23-án. A vetítést követően a közönség feltehette kérdéseit, amelyre a rendező, továbbá Pierre-Olivier François, a film dramaturgja válaszolt.
Rékával egy budapesti filmklubban találkoztam először, ahol az általa készített Inkubátor c. filmet vetítették, amely egy amerikai magyar cserkészközösség bemutatásán keresztül boncolgatja az identitás kérdését. Külön öröm volt tehát, hogy Réka ez alkalommal is eljött, és ismét lehetőség nyílt szót váltani vele, ezúttal a Hazatérés c. filmjéről.
A berlini vetítés érdekessége, hogy a magyar intézet jóvoltából német felirattal látták el az amúgy kétnyelvű filmet, így a német közönség is nyelvi problémák nélkül megismerhette a rendezőnek édesapja '56-os múltját feltáró alkotását. Ahogy az a filmben is elhangzott, a Magyarországról elszármazott emigráns édesapa története egyúttal Pigniczky László két lányának, Eszternek és Rékának a története is, ezért is helyezi a film előtérbe magát a nyomozást, amelyet egy személyes, a megélt érzelmeket is őszintén feltáró narráció kísér.
Ahogy Réka elmondta, a film befogadása '56-terápiaként is működik. A szovjetek bevonulása, a forradalom leverése ugyanis a kollektív, nemzeti traumának a része, amely nem csak a tragikus történelmi eseményeket átélt generációt érinti, hanem kihatással van a későbbi leszármazottak életére is.
"A traumák filmre vitelének másik oka a filmezés terápiás funkciója. Az eladdig elfojtott, senki előtt nem vállalt trauma kibeszélése vagy kijátszása a traumatizált egyén és közösség pszichéjét segíti többé-kevésbé meggyógyítani." (Stőhr Lóránt: Feltépett sebek)
Ahogy a traumaszövegeknek is célja az érzékenyítés, úgy a Hazatérés c. dokumentumfilm is traumafeldolgozó szerepet tölt be, miközben humorral fűszerezi azt, ezáltal oldva − maguk a szereplők számára is − a múlt feltárásának nehézségeit.
A hallgatás jelensége azonban ugyanúgy része a traumának (erről Menyhért Anna is ír Elmondani az elmondhatatlant című könyvében), mert a traumát elszenvedett ember nem biztos, hogy el tudja mondani a történetét. A filmben erre két emblematikus alak a példa, akik "paranoiásan" elzárkóznak, és nem akarnak beszélni a testvérpárral, sem nyilatkozni az '56-os történésekről. Ezt nem könnyű megérteni és elfogadni − láthatjuk a filmben is, melynek kapcsán Réka elmondta, hogy számára szept.11. volt az az esemény, amely segítette megérteni a filmben szereplő Jolán néni és Pongrácz bácsi viselkedését. Az ő életében ugyanis a terrortámadás volt az a megrázó élmény, amely miatt New York-ban járva még ma is érzi az akkor átélt pánikot, azt a pszichés terhet, amelyhez hasonlót édesapja is átélhetett és hordozhatott az emigrációban. (A beszélgetés végére azért kiderült, hogy egy ügyes trükkel − és a szomszéd néni segítségével − mégis sikerült találkozniuk Joli nénivel, aki megerősítette őket az addigra már megszerzett információk hitelességében.) A hitelességre vonatkozó további kérdésre Réka azt a választ adta, hogy csak az került be a filmbe, ami felől több szempontból is megerősítést kaptak. Az alkotás hitelessége tehát három lábon nyugszik: a levéltári kutatásokon, a szemtanúk visszaemlékezésein, valamint a történészek megítélésén, hogy mennyiben tartják elképzelhetőnek, hogy a múlt egy-egy rekonstruált részlete valóban meg is történt. A filmet felkonferáló Kovács Dániel programigazgató zárta végül a beszélgetést, ám előtte még megtudtuk, hogy ha a felénél abbahagyják a kutatást, nem vitték volna filmre édesapjuk történetét; Eszti ugyanis nem járult volna hozzá a családi "hazugság" leleplezéséhez. Szerencsére azonban nem így történt. Épp ellenkezőleg... Pigniczky Réka alkotása és további dokumentumfilmek az 56Films oldalán. Interjú a rendezővel a Megmaradni c. filmről (amely az '56-os magyarok trilógiájának harmadik részét képezi) a Bocskai Rádió-ban.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
June 2020
Categories |