Több magyar család, gyerek és felnőtt várta szeptember 25-ét, mivel kevés lehetőség nyílik arra, hogy az ember autentikus erdélyi népzenére táncolhasson itt, Berlinben. A Tokos Zenekar a Berlini Fonó meghívására a hannoveri útjával tudta egybekötni a berlini táncházat, amelynek ezúttal az Ufer Café adott otthont Weddingben.
Aprók táncával kezdődött az este, amelynek elején ráhangolódásképp népi gyerekjátékokat tanítottunk Laurával, Annával és Violettával, aki kéthetente a Csingerálás foglalkozást is tartja. Majd mikor megérkezett a zenekar, következett a népi hangszerek bemutatása. A gyerekeknek úgy kellett kitalálniuk, mikor melyik hangszert hallják, hogy közben nem nézhettek oda - a zenészek meglepetésükre még egy zongorát is megszólaltattak.
Ezután Laura vezette a tornagyakorlatokat, amiket a gyerekek zenére végeztek, majd egyre összetettebb tánclépésekre, figurákra került sor. A gyerekek nagyon élvezték a sorvezetős, tekeredős, párváltoztatós táncokat (Gólyás, Zsidós, Kezes stb.), a zenekar pedig rendületlenül húzta a kicsiknek a talpalávalót.
A gyerektáncház után a felnőttek vették birtokukba az amúgy korlátozott befogadóképességű teret, ezért a tánc közbeni csujogatás is a helyi viszonyoknak megfelelően hangzott: Helyet, helyet nekünk is, mégha sokan vagyunk is!
Széki, mezőségi, szováti, kalotaszegi zenét húzott a zenekar, a táncház rendkívüli hangulata pedig a helyieket is magával ragadta. Az estéről készült videófelvétel alább tekinthető meg, ami bepillantást ad a hajnalig tartó mulatságba - jóllehet, a szomszédokra való tekintettel a muzsikaszót egy idő után nótázás váltotta fel. Tanzhaus im Wedding
0 Comments
Kiezwanderung, avagy kerületi séta címen hirdette programját a berlini Magyar Egyesület, amelyen szept. 13-án meghívásukra én is részt vettem. Napsütéses vasárnap délelőtt találkoztunk a park bejáratánál. Mire biciklivel odaértem, már többen gyülekeztek az egyesületi tagok közül. Kíváncsi voltam a kerületre (vagy ahogy itt mondják, Kiez-re), és örültem, hogy egy újabb parkot ismerhetek meg a Tiergarten, a Rehberge és a charlottenburgi után. Friedrichshain öt éve még színtiszta partinegyednek számított, ahol egyetemisták, balos anarchisták és félresiklott egzisztenciák buliztak egy rakáson. Lassanként azonban a friedrichshainiak is konszolidálódnak – a kerület központjában, a röviden csak „Boxi“-ként emlegetett Boxhagener Platz-on ma már kislurkók tombolnak a punkok helyett. Forrás: http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kul/mag/arc/brl/ber/hu7897613.htm Ahogy az a séta során is elhangzott, a Berlin első közösségi parkjaként alapított Volksparkot 1846-ban a nép számára nyitották meg - ahogy az a nevében is benne van - Nagy Frigyes trónralépésének 100. évfordulója alkalmából. Nem sokkal később itt létesítettek az 1848-as márciusi forradalom áldozatainak temetőt (Friedhof der Märzgefallenen), ahol ma a síremlékek mellett egy kiállítás is megtekinthető. A parkban ezen kívül még számos nevezetesség található, legismertebb közülük a mesefigurákkal körülvett szökökút, német nevén Märchenbrunnen, amely 1913 óta a park része. A szobrok a Grimm mesék hőseit ábrázolják, felismerhetjük bennük Hänsel und Gretel (vagyis Jancsi és Juliska), a Csizmás Kandúr (Der gestiefelte Kater), Hófehérke (Schneewittchen), Csipkerózsika (Dornröschen) vagy éppen a néhány éve megfilmesített Brüderchen und Schwesterchen (Öcsi és Nővérke) alakját. A parkot a II. világháború bombázásai lerombolták, a szobrok egy időre el is tűntek, csak később helyezték vissza őket (illetve másolataikat) eredeti helyükre. A helyreállítási munkát csak az újraegyesítés után kezdték meg, a szökőkút végül pedig 2007-re készült el, azóta tekinthető meg mai, felújított formájában. A park érdekessége még a két bunkerhegy (der Große und der Kleine Bunkerberg) amely a második világháborút követően jött létre, amikor is a Vörös Hadsereg nagyrészt sikertelenül próbálta meg felrobbantani az óvóhelyül is szolgáló légvédelmi tornyokat, ezért inkább városi törmelékeket hordtak oda, beborították földdel és fákat ültettek a tetejére.
Sétánk során érintettük még a japán világbékeharangot (Weltfriedensglocke), amelyet a hiroshimai atombombatámadást túlélő Chiyoji Nakagawa kezdeményezésére készítettek több mint 100 ország érméjéből - többek között 2 kiló 20-Pfennigből - összeöntve. A séta alatt több személyes történet is elhangzott, hiszen az egyesületből sokan laktak a környéken, így eleve volt már kötődésük a helyhez. Például van, akinek a szökőkút a vasárnapi sétát jelentette gyerekkorában, amikor is minden héten megnézték a meseszobrokat, és van, aki itt tanította később az unokáját biciklizni. Ezek a személyes emlékek tehát külön érdekessé tették a sétát, amit Volker Zurbuchen vezetett, és alapos felkészültségről tett tanúbizonyságot. Köszönet érte! Nehéz meghatározni a szombat esti előadás műfaját, főleg azok számára, akik hozzám hasonlóan még sosem voltak részesei egy olyan abszurd performansz-sorozatnak, mint amilyet a romkocsma hangulatot idéző Villa Neukölln nevű helyen mutattak be szept.12-én. A vaudeville, mint zenés színpadi műfaj az angol music-hall amerikai változata. Táncból és énekből, pantomimból, dialógusokból, akrobatikából, állatidomárok és bűvészek mutatványaiból állt össze. 1930-tól kezdve a vaudeville átalakult varietévé. A színháztörténetben a kabarénak is egyik előzménye. Forrás: wikipedia "A show for very special people by very special people" - hangzott a bevezetőben, amikor az ezüst testhezálló nadrágot és alufólia bevonatú sisakot viselő lány az első produkciót felkonferálta. Utólag összeállt a kép: a lány sminkjével és öltözetével is Klaus Nomi-t vizualizálta, azt a berlini származású operaénekes popsztárt, aki 1978-ban űrruhában lépett fel a new yorki New Wave Vaudeville Show-ban. Innen tehát a cím, a hozzá kapcsolódó leírás pedig pontosítja a műfaji meghatározást: "a show, No!, a happening that questions category, culture, participation, choice, agency, and good taste". A közel 40 évvel ezelőtti vaudeville előadás inspirálta tehát a mostani berlini estet, ami joggal nevezhető happening-nek is, mivel műfajtól függetlenül követték egymást a szórakoztató vagy éppen provokatív, bizarr performanszok a közönség bevonásával. Egy fekete énekes srác kezdte a sort, akit előadás közben egy a színpadon újra és újra feltűnő, tornagyakorlatokat végző pasas "zavart meg". A helyzet kevésbé újszerű, de annál komikusabb volt, a feldühödött előadó végül lezavarta a nemkívánatos személyt a színpadról. Ezt követően egy fiatalember lépett a színpadra és megszakítva a konferansziét a közönségtől próbálta megtudakolni, hogy: Where are the Transylvanian Folk Dancers?, azaz hol vannak az erdélyi néptáncosok. I want Bartók, I want Liszt Ferenc! – kiáltotta, de magyar komponisták híján végül Bach-hal kellett beérnie, amikor is egy csokornyakkendős úriember ült a zongorához. A zenére folytatódott a tornászbemutató, de most a színpadon szexi dresszbe öltözött lányok következtek, akik később, az est aláfestő elemeként a közönség „sorai” közt is folytatták gyakorlataikat az abszurd hatás fokozására. A további performanszok is nem várt meglepetéseket tartogattak: egy parodisztikus opera ária, versfelolvasással egybekötött sztriptízbemutató, egy SPD párttag beszéde, vietnámi háború ellenes videóbejátszások, Vazul szájharmonika előadása stb. A műsor igazi underground előadássá alakult. Az abszurd sorba abszurd módon illeszkedett a magyar néptáncosok megjelenése, akiket még mindig kétségbeesetten keresett az amúgy félig magyar származású színész, Philipp Droste, az ötletgazda Micki Weinberg szárnysegédje. A mezőségi és kalotaszegi táncoknak fergeteges hatásuk volt. A népviseletbe öltözött pár, Brigi és Sanyi táncát (mindketten Berlinben élnek) folyamatos taps kísérte, a produkció tehát nemhiába volt az est központi része. Úgy tűnik, a magyar néptánc ebben az alternatív közegben is megtalálta a helyét és képes volt meghódítani a berlini közönséget. (Micki, az est kaliforniai származású életre hívója, később elmondta, hogy egyszer már bejárta stoppal Magyarországot és Erdélyt, tehát van személyes tapasztalata és kötődése a magyarokhoz, Budapestet pedig különösen szereti.) A műsort egy ausztrál zenei produkció zárta. A hangszerek megszólaltatása után a zenészek végül a közönséget is megénekeltették. Das war's. Egy rendhagyó est, berlini módra - amiről ha meséltem, csak annyit mondtak: igen, Berlin ilyen. Ahogy a magyar néptánc is. Valamiért mindig bejön.
|
Archives
June 2020
Categories |