Nehéz meghatározni a szombat esti előadás műfaját, főleg azok számára, akik hozzám hasonlóan még sosem voltak részesei egy olyan abszurd performansz-sorozatnak, mint amilyet a romkocsma hangulatot idéző Villa Neukölln nevű helyen mutattak be szept.12-én. A vaudeville, mint zenés színpadi műfaj az angol music-hall amerikai változata. Táncból és énekből, pantomimból, dialógusokból, akrobatikából, állatidomárok és bűvészek mutatványaiból állt össze. 1930-tól kezdve a vaudeville átalakult varietévé. A színháztörténetben a kabarénak is egyik előzménye. Forrás: wikipedia "A show for very special people by very special people" - hangzott a bevezetőben, amikor az ezüst testhezálló nadrágot és alufólia bevonatú sisakot viselő lány az első produkciót felkonferálta. Utólag összeállt a kép: a lány sminkjével és öltözetével is Klaus Nomi-t vizualizálta, azt a berlini származású operaénekes popsztárt, aki 1978-ban űrruhában lépett fel a new yorki New Wave Vaudeville Show-ban. Innen tehát a cím, a hozzá kapcsolódó leírás pedig pontosítja a műfaji meghatározást: "a show, No!, a happening that questions category, culture, participation, choice, agency, and good taste". A közel 40 évvel ezelőtti vaudeville előadás inspirálta tehát a mostani berlini estet, ami joggal nevezhető happening-nek is, mivel műfajtól függetlenül követték egymást a szórakoztató vagy éppen provokatív, bizarr performanszok a közönség bevonásával. Egy fekete énekes srác kezdte a sort, akit előadás közben egy a színpadon újra és újra feltűnő, tornagyakorlatokat végző pasas "zavart meg". A helyzet kevésbé újszerű, de annál komikusabb volt, a feldühödött előadó végül lezavarta a nemkívánatos személyt a színpadról. Ezt követően egy fiatalember lépett a színpadra és megszakítva a konferansziét a közönségtől próbálta megtudakolni, hogy: Where are the Transylvanian Folk Dancers?, azaz hol vannak az erdélyi néptáncosok. I want Bartók, I want Liszt Ferenc! – kiáltotta, de magyar komponisták híján végül Bach-hal kellett beérnie, amikor is egy csokornyakkendős úriember ült a zongorához. A zenére folytatódott a tornászbemutató, de most a színpadon szexi dresszbe öltözött lányok következtek, akik később, az est aláfestő elemeként a közönség „sorai” közt is folytatták gyakorlataikat az abszurd hatás fokozására. A további performanszok is nem várt meglepetéseket tartogattak: egy parodisztikus opera ária, versfelolvasással egybekötött sztriptízbemutató, egy SPD párttag beszéde, vietnámi háború ellenes videóbejátszások, Vazul szájharmonika előadása stb. A műsor igazi underground előadássá alakult. Az abszurd sorba abszurd módon illeszkedett a magyar néptáncosok megjelenése, akiket még mindig kétségbeesetten keresett az amúgy félig magyar származású színész, Philipp Droste, az ötletgazda Micki Weinberg szárnysegédje. A mezőségi és kalotaszegi táncoknak fergeteges hatásuk volt. A népviseletbe öltözött pár, Brigi és Sanyi táncát (mindketten Berlinben élnek) folyamatos taps kísérte, a produkció tehát nemhiába volt az est központi része. Úgy tűnik, a magyar néptánc ebben az alternatív közegben is megtalálta a helyét és képes volt meghódítani a berlini közönséget. (Micki, az est kaliforniai származású életre hívója, később elmondta, hogy egyszer már bejárta stoppal Magyarországot és Erdélyt, tehát van személyes tapasztalata és kötődése a magyarokhoz, Budapestet pedig különösen szereti.) A műsort egy ausztrál zenei produkció zárta. A hangszerek megszólaltatása után a zenészek végül a közönséget is megénekeltették. Das war's. Egy rendhagyó est, berlini módra - amiről ha meséltem, csak annyit mondtak: igen, Berlin ilyen. Ahogy a magyar néptánc is. Valamiért mindig bejön.
0 Comments
Leave a Reply. |
Archives
June 2020
Categories |